Bánfalvi Ákos: Marilyn és én

 Ákost a Rockinform lelkes és jótollú újságírójaként ismerhettük eddig; most azonban nagyobb fába vágta a fejszéjét, könyvet írt a mai rockvilág egyik legjelentősebb - és egyben legellentmondásosabb - figurájáról, Marilyn Manson-ról és kis csapatáról. Manson-ról nyilván mindenkinek megvan a maga véleménye, így nekem is, azonban most nem ez a lényeg, hanem maga a könyv. Tehát lássuk...
 Rocktémájú kötet először 1987-ben akadt a kezembe, amikor a budapesti Deep Purple koncert után megvettem a csapatról frissiben megjelent kitűnő kiadványt, Kapuvári Gábor és Sebők János tollából. E témában azóta is ez a könyv az etalon számomra - Göbölyös N. László Led Zeppelin-ről szóló munkájával egyetemben -, de bízvást állíthatom, hogy Ákosnak nincs miért szégyenkeznie. Sőt. A kötet mindenféle szempontból informatív, ami azért is különösen hasznos, mert Mr. Brian Warner (ez Manson polgári neve) nem "csak" egy zenész, hanem színész, showman, filozófus és kortünet is egy személyben, akinek teljes megértéséhez sokkal több információra van szükség, mint egy "szimpla" rockmuzsikus esetében. Éppen ezért nagyon hasznos az a rengeteg háttérinfó is, ami hősünk gyerekkorára, családi hátterére, neveltetésére vonatkozik. Ezekre a dolgokra jórészt interjúk, interjúrészletek formájában derül fény, amik - már csak stílusuknál, nyelvezetüknél fogva is - sokkal érdekesebbek így, mintha csak szimpla adatközléssel állnánk szemben. Nem tudom, Ákos honnan szedett össze ennyi mindent Manson-ról, de nem lehetett kis meló, az biztos! Persze a csapat többi volt és jelenlegi tagja is górcső alá került, és a zenészkollégák véleményét is olvashatjuk, Glen Benton-tól kezdve Tony Iommi-ig. Hasznos a rendkívül alapos diszkográfia is az összes hivatalosan kiadott kis- és nagylemezről, videókról, klipekről; sőt, még a csapattal foglalkozó irodalomról is találhatunk jegyzéket. Fanatikusok számára ez nagy segítség kell, hogy legyen!
Kifogásolni igazából csak két dolgot tudok, de ezek igazából nem jelentősek, inkább csak az én szőrszálhasogatásomat tükrözik. Tehát: személy szerint nem bántam volna, ha a könyv hangneme kicsit személyesebbre sikeredik, és jobban tükrözi a szerző viszonyát Manson-hoz és a zenekarhoz. Nem baj az, ha kiérződik az egyéni vélemény is a sorok közül! A másik dolog pedig az, hogy az interjúk, interjúrészletek és egyéb máshonnan származó információk eredetét nem lett volna rossz megjelölni, ha máshol nem is, hát a kötet végén egy irodalomjegyzékben. Ezt a két dolgot leszámítva azonban egy jól összerakott, informatív és elgondolkodtató könyvet írt Ákos, amit nem csak a csapat rajongóinak ajánlhatok nyugodt lélekkel, hanem mindenkinek, akit így vagy úgy megérintett vagy felkavart Manson mester tevékenysége.